Ideges, feszült, rossz hangulatra: Cyborg

Ha rossz a kedvem, vagy ideges vagyok, a korai zaklatottabb Schulze albumok pompás stresszoldók: Irrlicht, Cyborg, ezeket hallgatva valahogy átmegy belőlem a feszültség a zenébe, majd ott feloldódik és távozik.

Itt a hó, újra Mirage!

Erre vártam év eleje óta és mennyire megérte és mennyire illik a Mirage album ehhez az időhöz! Ráadásul még csak a Velvet Voyage-t hallgattam, a Crystal Lake-ig el sem jutottam. Általában ha BKV-vel megyek, akkor olvasok is útközben és ilyenkor csak háttérzenének használom Schulzét, nade a Mirage egy olyan album, amivel ezt nem lehet megtenni, annyira magával ragad a hangulata.

Szombat reggeli zene: Blackdance

Ez az album csak FLAC-ban van meg, és még lusta voltam átkonvertálni MP3-ba, így csak otthon tudom hallgatni, ami jó, mert így megőrzi frissességét. Bár ez egy korai album és stílusában eltér az Irrlicht-től vagy a Cyborg-tól, mégis nagyon tetszik, a vokális részeket kivéve. De a legjobb ezen az albumon a második bónusztrack, a Synthies Have (no) Balls? című opusz. Hát igen, ez ismét Schulze tréfáskedvű címadásának egyik példánya (áldozat?). Jó, mondjuk alapjaiban nem gáz szerintem, a Dark Side néha már erőltetett címeivel nem ér fel, de azért furi. A képek és főleg az interjúi alapján Schulze elég komoly embernek tűnik, úgyhogy kicsit kilóg a képből ez a címadás, dehát ő tudja. Német humor. Biztos mi nem értjük.

Visszatérve a számra: a végén a lassulás az pontosan olyan élmény, mint amikor elkezd hatni a fű és belassul a világ, csak mindezt drog nélkül. Jó, nem?

'Nuff Said

Amikor nincs kedvem semmi 'komolyabb' Schulzéhez, de mást sem akarok hallgatni, akkor jön kapóra a Jubilee Edition 25-ös CD-jén található, több, mint egy órás 'Nuff Said. Ez az a fajta kellemes háttérzene, amit egyébként  annyira nem szeretek, ha más lenne az előadó, akkor biztos, hogy nem hallgatnám végig, így is van pár vokális rész, ami nagyon idegesít, de mindezen hibái ellenére pont az ilyen schulzétlen hangulatokra tökéletesen megfelel.

Aztán ahogy egyre jobb kedvem lesz és megjön az ihlet, úgy lehet továbblépni, pl. ma a Constellation Andromeda-ra, a Dreams albumról.

Továbbra is takarékon ég a Schulze korszak. Másra viszont nem vágyom. Néha régi klasszikusokat hallgatok, de új nagy kedvenc még nincs a láthatáron.

Deschulzeizálódás

Az utóbbi hetekben a posztok gyakoriságának csökkenésével arányosan csökkent a zenehallgatás iránti kedvem. Persze még mindig Schulzét hallgatok, de inkább csak a külvilág zajainak elnyomására, annyira nem érdekel, mi szól. Vagyis pont annyira érdekel, hogy ne legyen klasszikus nagyon, amire figyelni kell. Pl. a Timewind-et ezért nem hallgatom. Ahhoz megfelelő hangulat kell. Esetleg Moondawn, illetve pár koncert felvétel az Ultimat Editionről, mostanában ezek mennek.

A Body Love-ot le is töröltem a lejátszóról. Mintahogyképpen a legtöbb Tangerine Dream cuccot is. Tegnap este kis kitekintésképp hallgattam a régi idők emlékére Steve Vai-t, Jeff Beck-et és persze Pink Floydot. Vai-t most ha lehet még giccsesebbnek tartom, dacára a technikai tudásának, Beck zenéje jó és elementáris, kár, hogy nem teljesen az én ízlésem, de sokkal hitelesebben tolja az energikus zenét, mint Vai bohóckodás. A Floyd meg ugye Floyd, az Echoes szólója a kétszázezredik meghallgatásra is lenyűgöz. Mondjuk mostanában nem is jutok tovább a Pompeii videón, szerintem a többi számot utoljára 3-4 éve hallgattam meg arról az albumról.

Tehát most ez az átmeneti időszak van, várom, hogy újra fellángoljon a Schulze láz. Szerintem amikor bejönnek az igaz fagyok és felkerül a Mirage a telefonomra, onnantól indul ismét az utazás...

Csak egy ódivatú Schulze szám...

Ismét kincsre leltem! Az Ultimate Edition 48-as CD-jén lévő "Just an old fashioned Schulze Song", 1 óra 13 perc hosszú koncertfelvétel 1975-ből. Napok óta ezt hallgatom utazás közben, nagyon szépen megvan benne mindaz, ami miatt Schulzét szeretem. 

Közben a Body Love 2 mellett a Moondawn-t is pihentetni fogom, kimerült a szám. Ahogy a klasszikus Schulzék veszítenek a varázsukból, úgy kezd megnőni az esélye annak, hogy más előadókra is kíváncsi leszek. Ezért van nálam talonban Tangerine Dreams, meg letöltöttem az ajánlott számokat a gépre, de először végighallgatom, amik a lejátszómon vannak (Phaedra, Zeit, Rihochet). Nagyon rövid és minimális TD hallgatás után egyelőre az kezd kibontakozni bennem, hogy a legjobb TD olyan, mint Schulze legjobb Edition-jei. Vagyis még nem találtam meg TD-ből azt, ami Schulzénál az Aranykor.

Napischulze

Most kicsit pihentetem a klasszikusokat és folytatom az Edition-ök megismerését.


Munkába/ból: Ultimate Edition 41, Darkest Steglitz, Berlin Schöneber, illetve Ultimate Edition 49: Cum cello spiritu, Cellingua, Cello cum laude.

Munkahelyen: Jubilee Edition 14: a két  Oberhausen tape és a Die Erde ist Rund.

Moondawn korszak

Még mindig nem cseréltem le a mobilon a Schulze kollekciókat, viszont a nagy Body Love 2 korszak lecsengett, néha Tangerine Dream-et hallgatok, vagy nem zenét, hanem szöveget figyelek, szóval Schulze kicsit hátrébb került. De amikor visszatérek hozzá, akkor az most mindig a Moondawn, a "leggyengébb klasszikus", már ha sorrendbe szeretném állítani a legnagyobb Schulze műveket. Érdekes módon - bár ezzel az albummal nyílt meg számomra a Schulze univerzum - sosem lelkesedem előre, ha eldöntöm, hogy ezt fogom hallgatni, sőt, mintha már unnám, de amikor elindul a Floating és bemelegszik, onnantól fogva nincs visszaút.

Hasonló a helyzet a Mindphaser-rel, aminek az elejét amúgy is minden nap hallom, mert erre kelek, de azért a vízcsobogásos résznél tovább sosem jutok, ki is nyírnának otthon, ha reggel egy teljes Schulzéra kellene ébrednie a családnak :-)

A munkahelyen a Jubilee-ket hallgatom, meg folyamatosan írom róla a review-t, majd egyszer meglesz belőle a poszt.

Moonlake - kísérletképpen

Valahogy sosem fogott meg az újkori Schulze, főleg nem a legutolsó albumai, bár az is igaz, hogy nem is hallgattam őket olyan figyelemmel, mint a korai műveket. Most teszek egy kísérletet, beraktam  a playlistbe a Moonlake-ot, és ha törik, ha szakad, de végighallgatom.

Update egy óra múlva...

Playmate in Paradise**
Idegesítő az ének alatta, amolyan semmilyen világzenei bruttyogás egész 14:11-ig, ott viszont beindul egy nagyon pszichedelikus rész, ami kifejezetten jó. A végére sajnos visszatér az ének és a semmilyenség.

Artemis in Jubileo**
Az a bajom ezzel a zenével, hogy unalmas. Ha nem tudnám, hogy Schulze, végig sem hallgatnám. Még háttérzenének sem.

Same Thoughts Lion***
Ez már karakteresebb, emlékeztet a Constellation Andromeda-ra.

Mephisto**
Nem rossz, de úgy érzem, ilyenből 12 egy tucat, semmi kimagasló vagy emlékezetes nincs benne.

Hát ezen is túl vagyok, most sem fogott meg. Vissza a klasszikusokhoz!

Schulze hajnalig

Tegnap este úgy alakult, hogy sokáig kell dolgoznom. Ennek átvészelésében sokat segített, hogy a szokásosnál magasabbra tekert hangerővel hallgattam kedvencem, és mivel az otthoni számítógép előtt tültem, rendelkezésemre állt az egész kollekció, többnyire flac-ban (mondjuk én sok különbséget nem hallok az mp3 és a flac között, de egyrészt nincs olyan hangrendszerem, másrészt nincs olyan hallásom, harmadrészt meg ki tudja, hogy nem-e mp3-ból csináltak flac-ot.).

Szóval szólt a Schulze, klasszikusok (Stardancer 2, Nowhere now here, a Timewind bónusztrackjai), a Historicból a kedvenceim (Alles ist Gut, Havlandet), meg már nem is emlékszem még mi. De az biztos, hogy jól tartotta bennem a lelket és a hangerőnek köszönhetően megvolt az ébrenléthez szükséges adrenalin-löket is.

Mit nem adnék, ha eredetiben hallhattam volna ezeket a számokat előadva....

Schulze + (Pink Floyd;Tangerine Dream)

Ha már az előző posztomban megemlítettem a Pink Floyd legendás Dark Side of the Moon-ját, le is töltöttem az mp3 lejátszómra, letesztelni, tényleg elmúlt-e a varázs. Igen és nem. Annyiból elmúlt, hogy nem volt kedvem végighallgatni az egészet, csak a csúcspontokra voltam kíváncsi, szóval pörgettem a számokat, így megmaradt a Breathe, a Time és a Money. A Time gitárszólójánál viszont pontosan ugyanúgy lett libabőrös a hátam, mint tíz évvel ezelőtt és a Money is igencsak előhozta a kellemes emlékeket. Ez jó, ennek örülök. Néha jó újra elővenni, még akkor is, ha utána gyorsan visszatérek Schulzéhoz.

A másik zenei kitekintés a Tangerine Dream. Két okból: mert jó zene és mert Schulze is itt kezdte. Korábban már próbáltam hallgatni, de akkor még annyira erős volt a Schulze-varázs, hogy félretettem, most jött el az ideje a nyitásnak. Így letöltöttem a korai évekből pár albumot, egyelőre csak a Ricochet-et hallgatom, mégpedig azért, mert egyik kedvenc ProgArchive-os Schulze kritikusomnak ez a választott nickneve. Nem rossz, erős atmoszférája van, de kicsit még mindig Schulzét keresem benne, mert ugye ezt a zenét tudatosan választottam, ezért azt várom, hogy minél jobban hasonlítson Schulzéra. A későbbi TD albumokról olyan lesújtó kritikákat írtak, hogy azokat valószínűleg kihagyom, de néhány korait még biztos kipróbálok. Természetesen azt is, amiben Schulze is játszott.

És mindezek mellett folyamatosan Body Love 2, Nowhere now here, Stardancer II, Moogetique (repeatra rakva, órákig)...

Búcsú helyett folyamatosan Body Love 2.

Mivel itt az ősz, itt a rossz idő, gondoltam szépen elbúcsúzom télire a Body Love 2-n lévő zseniális Nowhere now here himnuszától, az igencsak jó Stardancer II-től és a pszichedelikus-meditatív Moogetique-től. Még egyszer utoljára meghallgatom, aztán letörlöm a lejátszóról és egész tavaszig pihenni fog, mint a Mirage tette tél óta.

Az egyszeri meghallgatásból az lett, hogy mostmár napok óta ismét folyamatosan ezt hallgatom, vagy vissza-vissza térek hozzá. Pedig néha már kezdem érezni, hogy a túl sokat hallgatott Schulze számok kezdenek veszíteni a varázsukból, ezért is próbálom óvni, hogy minél később, vagy egyáltalán ne történjen az, mint pl. a Pink Floyd Dark Side of the Moon-jával. Egyfajta zenei kiégés, amikor hiába hallgatom újra, már nem váltja ki ugyanazt az érzést, mint kezdetben.

Ahogyan a lángoló szerelem is átadja helyét idővel az érett szeretetnek, úgy a zenei rajongás is lecsendesedik. Tudom, hogy Schulzénál is el fog jönni ez az idő, és akkor majd el kell engedni és új irányokat nézni, de az, hogy a Nowhere now here-t még mindig nem unom meg és még mindig ugyanolyan erősen tud hatni rám, jelzi, hogy ez az idő még messze van.

Timewind hazafelé az éjszakai buszon...

Enyhén ittas állapotban, egy átbulizott éjszaka után, felszállni az obligát jóéjt-gyrosz elfogyasztása után a kellemesen fűtött buszba és azonnal egy ilyen félig alvó-lebegő állapotba kerülni tökéletes helyzet Schulze legnagyobb albumának hallgatásához. Természetes, hogy csak a Timewind szólhat ilyenkor, pedig mostanában kitekintésként kicsit próbálkozom Tangerine Dream-mel, de az élet fontos pillanataiban CSAK Schulze szólhat :-)!

Napischulze: Timewind

Ebben a zorduló időben, a hóesés beköszöntéig szinte egyértelműen adja magát az, hogy Schulzétól a Timewind-et kell hallgatni, tökéletesen illik a reggeli és esti munkábamenős, szeles, esős, hideg, ködös hangulathoz.

Wahnfried, 1883:

Winter Schulze

Nos, ahogy ismét beköszöntött a tél, ismét elő lehet venni a "téli" Schulze albumokat. Nálam az aranykor egyik legkiemelkedőbb alkotása, a gyönyörűszép-meditatív Mirage album (ProgArchive kritika) a téli Schulze, emlékszem amikor idén januárban-februárban voltak a nagy fagyok meg a durva mínuszok, szólt a Crystal Lake illetve a Velvet Voyage, eszméletlen hangulatos volt. Annyira csak ahhoz az évszakhoz illett, hogy a tavasz beköszöntével félre is raktam az albumot és azóta nem is hallgattam.

Amint leesik az első hó, vagy mínuszba fordul a hőmérséklet, ismét eljön a Mirage csodálatos ideje.

Másfelől pedig amíg vissza nem tér a melegebb idő, parkolópályára állítom a legnagyobb kedvencem, a "tavaszi-nyári" hangulatú Nowhere now here-t a Body Love 2 albumról.

Timewind bonus trackek

Blogíráshoz nagyon jó háttérzene, de önmagában is megállja a helyét a legendás Timewind album újrakiadásakor mellékelt három bónusz szám, különösképp a több, mint fél órás Echoes of Time és a sajnos 'csak' 12 perces Solar Time. Teljesen jól beleillenek a hangulatba, bár letisztultabban szólnak, kevesebb érzelmi hullámzással, mint a két eredeti szám. Nem is értem, miért nincs még az mp3 lejátszómon.

Egyébként most nézem, hogy mekkora butaság már a honlapon azt a szöveget raknia Timewind mögé, hogy Amerikában azért tartják remekműnek, mert sokáig csak ezt az albumot ismerték...elég, ha a ProgArchives-os értékelést megnézzük, az öt csillag elég sokat elmond...

Megkezdem az Ultimate Edition hallgatását

Letöröltem a telefonomról az egy Vie de Réve-n kívül az összes Jubilee-t, és most töltődnek fel az Ultimate-ok, ez most 'csak' 11 CD-nyi anyagot jelent, szerintem októberre elegendő muníciót fog adni, az aranykor klasszikusai mellé.

Kedvenc ProgArchives kritikusaim

A progresszív zene kincsesbányájának tekinthető ProgArchives oldalon a következő szerzők Klaus Schulze kritikáját érdemes olvasni:

Richochet
ZowieZiggy
Neu!mann

A négy Edition (Silver, Historic, Jubilee, Ultimate)

Klaus Schulzénak négy nagy "Edition" válogatása jelent meg, ezeken részben élő koncertfelvételeket, részben kiadatlan stúdiófelvételeket hallhatunk.

Silver Edition (1993, 10 CD, főleg a 80-as évek)
Historic Edition (1995, 10 CD, a 70-es évek)
Jubilee Edition (1997, 25 CD, 70-es, 80-as évek)
Ultimate Edition (2000, 50 CD, de ez tartalmazza az első három Edition-t, plusz néhángy bónusz számot, például ezen található a YouTube-on sokáig egyetlen élő koncertfelvétel, a For Barry Graves)



Feltett szándékom, hogy végighallgatom az összeset. Ez annyiból nehéz, hogy Schulzénél egy szám általában 35-50 perc között mozog, de az Edition-ökön sok koncertfelvétel simán megvan egy-másfél órányi hosszúságú is. Mivel nekem a 80-as évekbeli digitális Schulze kevésbé jön be, ezért a Historic-kel kezdtem, és mára végeztem a Jubilee-vel, jövő héten kezdem az Ultimate-nek az ismeretlen CD-it, és végül egyszer átfutom a Silver-t is.

Jó, hogy Schulze kiadta ezeket a felvételeket, pedig az 1980-ban megjelentetett ...Live... CD után még azt nyilatkozta, hogy az lesz az egyetlen élő koncertfelvétele, ami hivatalosan is megjelenik. Még jó, hogy megváltoztatta az álláspontját.

Sőt, idén elkezdte újrakiadni az Edition-öket, La Via Electronique címen, csak hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, a jövő zenetudósainak nagyobb örömére...

Napi Schulze - szerda, szeptember 29.

A mai nap nem volt olyan erős, mint a tegnapi. Reggel folytattam az előző este félbehagyott Cyborg albumról a Conphara-t, de a gondolataim máshol jártak, úgyhogy most csak háttérzeneként funkcionált. Egyébként nekem ezzel sincs semmi bajom, főleg a városban nagyon jól ki tudja kapcsolni a zajokat, egy másvilágba teleportál, így nem kell foglalkoznom azzal, amiről legszívesebben nem vennék tudomást. A BKV utazóközönségének jelentős része tipikusan ebbe a kategóriába tartozik. Schulzéval jól ki lehet zárni őket, és mivel szinte teljesen instrumentális a zene, ezért simán lehet olvasni is.

Így teljes a kombó, felszállok a metróra, fülemben Schulze, kezemben könyv, olvasok, nem itt vagyok a koszos-büdös Budapesten, jórészt primitív és bunkó emberekkel körülvéve, hanem egy másik világban, vagy a könyv világában, vagy a zenéében, de máshol.

Na, ezért is szeretem nagyon Schulzét, mert a zenéje szinte mindig el tud teleportálni.

Munkahelyen ma nem hallgattam zenét, nem volt hozzá hangulatom. Hazafelé Moondawn-ról Floating és Mindphaser eleje, a durvulós rész előtt már hazaértem, a tengerzúgásos bevezetés mindenesetre jól esett.

Klaus Schulze zenei korszakai

Klaus Schulze hihetetlenül termékeny zeneszerző és előadó, folyamatosan bővülő és még egyáltalán nem lezárt életműve eddig 50 albumot (több, mint 140 CD-nyi anyag) tartalmaz.

Schulze pályája több korszakra osztható, változó minőségű munkákkal.

A kezdeti, kísérletező korszak az 1972-es Irrlicht-től az 1975-ös Picture Music-ig tart.Az első két album, az Irrlicht és a Cyborg (1973) erőteljes, bár a befogadása nagy türelmet igényel, ezzel szemben az 1974-es Blackdance és a korszakzáró Picture Music sokkal hallgathatóbb, de egyben laposabb is, néhol már-már unalomba fulladó.

Az Aranykor, az 1975-ös Timewindtől az 1978-ban megjelent "X"-ig terjed. Az összes, ebben az időben megjelent stúdióalbuma igazi mestermű (Moondawn, Body Love 1 és 2, Mirage), vannak olyan rajongók, akik igazándiból csak ezt a korszakot fogadják el a "nagy" Schulzénak, ami ezután következett, az szerintük már egy kiégett zenész unalomba fulladó önismétlése. Én ezzel nem értek teljes mértékben egyet, bár kétségkívül tény, hogy ehhez a korszakhoz én is bármikor szívesen térek vissza, annyira hibátlan alkotások ezek.

A digitális korszak a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor a digitális szintetizátorok megjelenésével Schulze elhagyja az analóg eszközöket. Ez a korszak nekem már kevésbé tetszik, nincs olyan album, amelyik teljes egészében bejönne, de mindegyikről van egy-egy kiemelkedő szám (pl.a Dig It-ről (1978) a beszédes című Deatho of an analouge, és a pszichedelikus Synthasy, az Audentity-ről (1983) a Sebastian im Traum,  az 1988-as En=Trance-ról az FM Delight.


A kilencvenes években újabb irányváltás, de ezt a korszakot még nem ismerem, mert még nem tartok itt. Tehát folytatás pár év múlva.

Napi Schulze - kedd, szeptember 29.

Reggel jógába menet a Wahnfried 1883-at hallgattam a Timewind albumról. Talán ez Schulze egyik legjobb száma, egy igazi himnusz. A mellékelt rövidített YouTube videók közel sem tudják visszaadni azt a hangulatot, amit a teljes szám végighallgatása közben át lehet élni. Reggel van, kellemes álom-ébrenlét között lebegek, az idő enyhén hűvös, reggeli félhomály, nyugodt-kiegyensúlyozott, emelkedett lelkiállapot, ideális választás volt.



Jóga után munkába menet szintén a Timewindről a Bayreuth Return ment, nem kevésbé jó, mint a Wahnfried. Kár, hogy ezen az albumon csak ez a két szám található, mert Schulzénél innen veszi kezdetét az Aranykor, ami egészen a 78-as X albumig tart.

A munkahelyen felfedeztem egy új gyöngyszemet a Jubilee Edition-ről:

Faster than lightning, (CD 17), a szám végén egy elég hátborzongató sikoltásos rész, többször is meghallgattam, annyira furcsa volt.

Később a Body Love 2-ről (ez a Timewind után a második kedvenc albumom!) a korábban nem annyira kedvelt Moogetique-et tettem repeatre, kb. tízszer hallgattam meg, kellemes féltranszot előidézve.

Hazafelé jövet a nemrégiben felfedezett zseniális Cyborg bonus tracket, a But Beutiful-t hallgattam. Schulzénál az a jó, hogy az újonnan kiadott CD-kre felrakott bonus trackekre is érdemes odafigyelni, mert igazi gyöngyszemek találhatók köztük.

Erős nap volt ez a mai.

Napi Schulze hallgatás

Munkába menet és hazajövet a Jubilee Edition 7-es CD-jéről a Ballet Pour le Doctor Faustust-t hallgattam, ez egy 1978-as stúdiófelvétel. 78-ban jelent meg az "X" album, és egyben ez az év sokak számára a schulzei "aranykor" vége. Ezzel nagyjából én is egyetértek. A Faustus is elég megosztó szám számomra, van, amikor idegesít a zaklatottsága, máskor kifejezetten jól jön. Most éppen olyan hangulatban voltam, amihez pont illett.

A munkahelyen egy darabig hasonló okokból kifolyólag a Dune-t hallgattam, de ott már kifejezetten idegesített, úgyhogy egy idő után inkább kikapcsoltam. A Dune album két száma pontosan olyan, mint a Frank Herbert-féle könyv: jó-jó, de valahogy nem az igazi. Általában akkor hallgatom, ha nincs túl jó kedvem, és nem akarom a jó számokat "elpazarolni" erre a hangulatomra.

Bevezető. Miről tervezem szólni a Klaus Schulze blogot?

Másfél éve tartó Klaus Schulze mániám egyik egyenesági következményeként értékelem, hogy Schulze blogot is indítottam. Hogy minek? Ismét csak magamnak. Bár szeretnék, de jó zenekritikát írni nem tudok, így marad a szubjektív benyomás, élmény megosztása önmagammal a neten. Mondjuk értelmetlenül áradozó, kritikátlan rajongói blogot sem szeretnék vezetni, úgyhogy majd szépen megkeresem a komolykodó kritika-szerűség és a laikus befogadás közötti egyensúlyt.

Az biztos, hogy tervezem a végighallgatott Edition-ök értékelését, mert ezekből annyi van, hogy ember legyen a talpán, aki emlékszik rájuk, és vannak köztük igazán gyöngyszemek.

Utána persze minden albumról igyekszem megírni a véleményem, amelyet ismét csak az nehezít, hogy az életmű bő egyharmadánál sem tartok, és meg is torpantam a nyolcvanas évek elején, mert a digitális korszakába lépett Schulze anyagok közül egyre nehezebb megtalálni azt, ami az én ízlésemnek megfelel, tehát vissza-visszatérek a nagy klasszikusokhoz, illetve az Editionökhöz.

És akkor még nem is beszéltünk a modern munkásságáról, a pár éve tartó Lisa Gerrard-os kollaborációról, a Dark Side sorozatról, a két Contemporary Works-ről, stb.

Aztán persze lesz még toplista, kezdőknek ajánlott számok, évszakhoz/hangulathoz illő zene, Schulze és meditáció, Schulze és jóga, Schulze és munka, Schulze és utazás (bkv), Schulze és utazás (elmében), Schulze és szex (az nem lesz, mert párom utálja (mármint Schulzét :-D)), Schulze és vezetés, és még ami eszembe jut.

Addig is ízelítőnek egy kis lebegés (Floating) Schulzéval a legendás Moondawn albumról::