Deschulzeizálódás

Az utóbbi hetekben a posztok gyakoriságának csökkenésével arányosan csökkent a zenehallgatás iránti kedvem. Persze még mindig Schulzét hallgatok, de inkább csak a külvilág zajainak elnyomására, annyira nem érdekel, mi szól. Vagyis pont annyira érdekel, hogy ne legyen klasszikus nagyon, amire figyelni kell. Pl. a Timewind-et ezért nem hallgatom. Ahhoz megfelelő hangulat kell. Esetleg Moondawn, illetve pár koncert felvétel az Ultimat Editionről, mostanában ezek mennek.

A Body Love-ot le is töröltem a lejátszóról. Mintahogyképpen a legtöbb Tangerine Dream cuccot is. Tegnap este kis kitekintésképp hallgattam a régi idők emlékére Steve Vai-t, Jeff Beck-et és persze Pink Floydot. Vai-t most ha lehet még giccsesebbnek tartom, dacára a technikai tudásának, Beck zenéje jó és elementáris, kár, hogy nem teljesen az én ízlésem, de sokkal hitelesebben tolja az energikus zenét, mint Vai bohóckodás. A Floyd meg ugye Floyd, az Echoes szólója a kétszázezredik meghallgatásra is lenyűgöz. Mondjuk mostanában nem is jutok tovább a Pompeii videón, szerintem a többi számot utoljára 3-4 éve hallgattam meg arról az albumról.

Tehát most ez az átmeneti időszak van, várom, hogy újra fellángoljon a Schulze láz. Szerintem amikor bejönnek az igaz fagyok és felkerül a Mirage a telefonomra, onnantól indul ismét az utazás...

Csak egy ódivatú Schulze szám...

Ismét kincsre leltem! Az Ultimate Edition 48-as CD-jén lévő "Just an old fashioned Schulze Song", 1 óra 13 perc hosszú koncertfelvétel 1975-ből. Napok óta ezt hallgatom utazás közben, nagyon szépen megvan benne mindaz, ami miatt Schulzét szeretem. 

Közben a Body Love 2 mellett a Moondawn-t is pihentetni fogom, kimerült a szám. Ahogy a klasszikus Schulzék veszítenek a varázsukból, úgy kezd megnőni az esélye annak, hogy más előadókra is kíváncsi leszek. Ezért van nálam talonban Tangerine Dreams, meg letöltöttem az ajánlott számokat a gépre, de először végighallgatom, amik a lejátszómon vannak (Phaedra, Zeit, Rihochet). Nagyon rövid és minimális TD hallgatás után egyelőre az kezd kibontakozni bennem, hogy a legjobb TD olyan, mint Schulze legjobb Edition-jei. Vagyis még nem találtam meg TD-ből azt, ami Schulzénál az Aranykor.

Napischulze

Most kicsit pihentetem a klasszikusokat és folytatom az Edition-ök megismerését.


Munkába/ból: Ultimate Edition 41, Darkest Steglitz, Berlin Schöneber, illetve Ultimate Edition 49: Cum cello spiritu, Cellingua, Cello cum laude.

Munkahelyen: Jubilee Edition 14: a két  Oberhausen tape és a Die Erde ist Rund.

Moondawn korszak

Még mindig nem cseréltem le a mobilon a Schulze kollekciókat, viszont a nagy Body Love 2 korszak lecsengett, néha Tangerine Dream-et hallgatok, vagy nem zenét, hanem szöveget figyelek, szóval Schulze kicsit hátrébb került. De amikor visszatérek hozzá, akkor az most mindig a Moondawn, a "leggyengébb klasszikus", már ha sorrendbe szeretném állítani a legnagyobb Schulze műveket. Érdekes módon - bár ezzel az albummal nyílt meg számomra a Schulze univerzum - sosem lelkesedem előre, ha eldöntöm, hogy ezt fogom hallgatni, sőt, mintha már unnám, de amikor elindul a Floating és bemelegszik, onnantól fogva nincs visszaút.

Hasonló a helyzet a Mindphaser-rel, aminek az elejét amúgy is minden nap hallom, mert erre kelek, de azért a vízcsobogásos résznél tovább sosem jutok, ki is nyírnának otthon, ha reggel egy teljes Schulzéra kellene ébrednie a családnak :-)

A munkahelyen a Jubilee-ket hallgatom, meg folyamatosan írom róla a review-t, majd egyszer meglesz belőle a poszt.