Alles ist Gut, Vie de Reve, klasszikusok kivéve a Body Love 2

Bár néha-néha elkanyarodok Schulzétől más irányokba, ezek is legfőképpen nosztalgiák, mint pl. a Legendary Pink Dots, vagy esetleg Tangerine Dream, de utána úgyis visszatérek. Mostanában ismét elővettem a régi nagy kedvencem, a Historic Editionös Alles ist Gut-ot, amit még most sem értek, miért tetszik annyira, de mégis.

Viszont amiért elmaradta  tavasz, ezért nem éreztem, hogy eljött volna az ideje a legnagyobb kedvenc Schulze számom rongyosra hallgatásának, így a Body Love 2-n szereplő Nowhere Now Here lehet, hogy egy teljes évig pihenni fog. Helyette megy Timewind, Moondawn, Blackdance, a Vie de Reve (beszarás az a szám), néha X, és megoldottam, hogy a mobil tudjon flac formátumot is lejátszani, így mehet a Dig It is, valamint Cyborg és a Trancefer, amit annyira sosem szerettem, de nagy melegben belvárosi háttérzenének jó.

Úgyhogy most ezek mennek.

Mirage napok

Erre vártam egész nyáron. Itt a tél, az igazi, havazós, fagyos, hideg tél. Reggel hatkor a buszra várva, miközben átjár a szél nincs is feelingesebb, mint amikor megszólal a Velvet Voyage, aztán mire eljutok a metróig (mert a buszon gyakran van ugyanúgy fagypont alatti hőmérséklet) és lehet kicsit felmelegedni elindul a Crystal Lake, ez az, ez az igazi, klasszikus, megunhatatlan, nagy Klaus Schulze.

Hazafelé pedig Timewind/Moondawn kombót hallgatok. Kb. négy hónapja nem frissítettem már a számokat a mobilomon, azért lassan ideje lenne, mert az Ultimate Edition-ök annyira nem jönnek be, nem rosszak, de ennyi elég volt, most jöhet más.

Deschulzeizálódás

Az utóbbi hetekben a posztok gyakoriságának csökkenésével arányosan csökkent a zenehallgatás iránti kedvem. Persze még mindig Schulzét hallgatok, de inkább csak a külvilág zajainak elnyomására, annyira nem érdekel, mi szól. Vagyis pont annyira érdekel, hogy ne legyen klasszikus nagyon, amire figyelni kell. Pl. a Timewind-et ezért nem hallgatom. Ahhoz megfelelő hangulat kell. Esetleg Moondawn, illetve pár koncert felvétel az Ultimat Editionről, mostanában ezek mennek.

A Body Love-ot le is töröltem a lejátszóról. Mintahogyképpen a legtöbb Tangerine Dream cuccot is. Tegnap este kis kitekintésképp hallgattam a régi idők emlékére Steve Vai-t, Jeff Beck-et és persze Pink Floydot. Vai-t most ha lehet még giccsesebbnek tartom, dacára a technikai tudásának, Beck zenéje jó és elementáris, kár, hogy nem teljesen az én ízlésem, de sokkal hitelesebben tolja az energikus zenét, mint Vai bohóckodás. A Floyd meg ugye Floyd, az Echoes szólója a kétszázezredik meghallgatásra is lenyűgöz. Mondjuk mostanában nem is jutok tovább a Pompeii videón, szerintem a többi számot utoljára 3-4 éve hallgattam meg arról az albumról.

Tehát most ez az átmeneti időszak van, várom, hogy újra fellángoljon a Schulze láz. Szerintem amikor bejönnek az igaz fagyok és felkerül a Mirage a telefonomra, onnantól indul ismét az utazás...

Csak egy ódivatú Schulze szám...

Ismét kincsre leltem! Az Ultimate Edition 48-as CD-jén lévő "Just an old fashioned Schulze Song", 1 óra 13 perc hosszú koncertfelvétel 1975-ből. Napok óta ezt hallgatom utazás közben, nagyon szépen megvan benne mindaz, ami miatt Schulzét szeretem. 

Közben a Body Love 2 mellett a Moondawn-t is pihentetni fogom, kimerült a szám. Ahogy a klasszikus Schulzék veszítenek a varázsukból, úgy kezd megnőni az esélye annak, hogy más előadókra is kíváncsi leszek. Ezért van nálam talonban Tangerine Dreams, meg letöltöttem az ajánlott számokat a gépre, de először végighallgatom, amik a lejátszómon vannak (Phaedra, Zeit, Rihochet). Nagyon rövid és minimális TD hallgatás után egyelőre az kezd kibontakozni bennem, hogy a legjobb TD olyan, mint Schulze legjobb Edition-jei. Vagyis még nem találtam meg TD-ből azt, ami Schulzénál az Aranykor.

Moondawn korszak

Még mindig nem cseréltem le a mobilon a Schulze kollekciókat, viszont a nagy Body Love 2 korszak lecsengett, néha Tangerine Dream-et hallgatok, vagy nem zenét, hanem szöveget figyelek, szóval Schulze kicsit hátrébb került. De amikor visszatérek hozzá, akkor az most mindig a Moondawn, a "leggyengébb klasszikus", már ha sorrendbe szeretném állítani a legnagyobb Schulze műveket. Érdekes módon - bár ezzel az albummal nyílt meg számomra a Schulze univerzum - sosem lelkesedem előre, ha eldöntöm, hogy ezt fogom hallgatni, sőt, mintha már unnám, de amikor elindul a Floating és bemelegszik, onnantól fogva nincs visszaút.

Hasonló a helyzet a Mindphaser-rel, aminek az elejét amúgy is minden nap hallom, mert erre kelek, de azért a vízcsobogásos résznél tovább sosem jutok, ki is nyírnának otthon, ha reggel egy teljes Schulzéra kellene ébrednie a családnak :-)

A munkahelyen a Jubilee-ket hallgatom, meg folyamatosan írom róla a review-t, majd egyszer meglesz belőle a poszt.

Napi Schulze - szerda, szeptember 29.

A mai nap nem volt olyan erős, mint a tegnapi. Reggel folytattam az előző este félbehagyott Cyborg albumról a Conphara-t, de a gondolataim máshol jártak, úgyhogy most csak háttérzeneként funkcionált. Egyébként nekem ezzel sincs semmi bajom, főleg a városban nagyon jól ki tudja kapcsolni a zajokat, egy másvilágba teleportál, így nem kell foglalkoznom azzal, amiről legszívesebben nem vennék tudomást. A BKV utazóközönségének jelentős része tipikusan ebbe a kategóriába tartozik. Schulzéval jól ki lehet zárni őket, és mivel szinte teljesen instrumentális a zene, ezért simán lehet olvasni is.

Így teljes a kombó, felszállok a metróra, fülemben Schulze, kezemben könyv, olvasok, nem itt vagyok a koszos-büdös Budapesten, jórészt primitív és bunkó emberekkel körülvéve, hanem egy másik világban, vagy a könyv világában, vagy a zenéében, de máshol.

Na, ezért is szeretem nagyon Schulzét, mert a zenéje szinte mindig el tud teleportálni.

Munkahelyen ma nem hallgattam zenét, nem volt hozzá hangulatom. Hazafelé Moondawn-ról Floating és Mindphaser eleje, a durvulós rész előtt már hazaértem, a tengerzúgásos bevezetés mindenesetre jól esett.