Picture Music

Egy eddig nem igazán kedvelt, inkább olyan semmilyen-semleges album lett az utóbbi hetek leggyakrabban hallgatott Schulze lemeze, ez pedig az 1975-ös Picture Music. Bár viszonylag jó kritikákat kapott Progarchives-ben, nekem sosem volt a kedvencem, mert ahogy írtam, olyan semmilyen volt.

Viszont amikor elkezdtem háttérzenének hallgatni, teljesen megszerettem. Talán pont azért, mert egyenletes, nincsenek extra nagy kiugrások benne, vagy halk részek, vagy olyan pillanatok, amikor agresszíven magára vonná a figyelmet. Egyenletes, de mégsem unalmas. Olyami, mintha egy patak csordogálna. Tudom, ez egy elcsépelt hasonlat, de akkor is, szépen, nyugisan zajlik a zene.

Úgyhogy az utóbbi hetekben szinte csak ezt hallgatom útközben.

Ízelítőnek egy részlet:

Big in Japan

Hihetetlen, hogy csak pár hete fedeztem fel Klaus Schulze tavalyi japán koncertfelvételét. Talán azért lehetett így, mert a Lisa Gerrardos korszak nekem annyira nem jött be és ezért nem fűztem sok reményt az újabb anyagokhoz, de ez, ez teljesen levett a lábamról.

Itt a kedvenc részem, ez valami zseniális: miközben szólnak a szekvencerek, Schulze feláll, bemutatja a "zenekart", majd kimegy (pisilni?), majd vigyorogva visszajön és közli a közönséggel, hogy "This is electronic music":

Napok óta ezt hallgatom és végre élőben is láthatom a Mestert, bár igaz, ami igaz, nem túl izgalmas látvány, ahogy tekergeti a potmétereket, de ő mindig is ilyen volt. Másfelől meg tényleg vicces látni, hogy amikor kimegy, akkor az operatőr tovább mutatja az üres helyét, ahogy gyakorlatilag a gépek zenélnek. A teljes elidegenedés mondhatnánk, miközben az egész annyira emberi.

Ambientesedés

Lassan lecseng az első nagy Schulze korszakom, sajnos bekövetkezett az, ami minden zenénél előbb-utóbb eljön: úgy érzem minden bitet kihallgattam belőle, és amikor a lejátszón nézegetem az albumokat, hogy most melyiket hallgassam, egyikhez sincs túl nagy kedvem. A nyolcvanas évek utáni Schulze-t valahogy sosem sikerült igazán megkedvelnem, a nagy klasszikusokat meg kezdem unni. A Body Love 2-t például idén egyszer sem hallgattam, mert félek tőle, hogy az sem tetszene. Így viszont megmaradnak a szép emlékek.

Ezért elkezdtem új zenéket keresni. Az elektronikus vonal megmarad, innen is a korai Tangerine Dream (Phaedra, Ricochet, Statosfear, Tangram). Ez utóbbihoz kapcsolódik számomra egy nagyon kellemes meglepetés, a Twitteren egyik ismerősöm ajánlotta a saját zenéjét, amikor tippeket kértem jó elektronikus zenére. Mivel nagy TD rajongó az illető, ezért Tangram néven alkot, érdemes megnézni és meghallgatni a zenéit, szerintem baromi jók. Sőt, több év után először ez volt az első alkalom, hogy pénzért vettem zenét, de itt legalább tudtam, hogy jó helyre ment.

Ezen kívül letöltöttem egy gigantikus ambient válogatást, most ezzel a stílussal ismerkedem, nagyon bejön, bár nem olyan katartikus, mint Schulze, de háttérnek tökéletes.

Cyborg napok

Visszarázódásképp a munkába, plusz a nyaralás Schulze-mentes hete után egy jó kis cyborgos szettel indítottam a hetet, munkahelyen, normális fejhallgatón hallgatva, But Beautiful nagyot üt.

Mióta egyre jobb telefonom van, azóta azt figyeltem meg, hogy azokon egyre szarabb a zenelejátszó, konkrétan a Desire-n már alig hallgatom, mert se mélyek, se hangerő, ha mellettem valaki suttogásnál hangosabban beszél, már behallatszik. Szóval emiatt (is) kevesebb Schulzét hallgatok, mert a reggeli utazások voltak a legjobb lehetőségek és Schulze stílusa tökéletesen megfelel(t) a külvilág zajainak elnyomására, úgy, hogy közben még mást is lehetett csinálni (pl. metrón az olvasás+Schulze kombót szoktam használni, már csak a szagok ellen kellene tenni valamit).

Alles ist Gut, Vie de Reve, klasszikusok kivéve a Body Love 2

Bár néha-néha elkanyarodok Schulzétől más irányokba, ezek is legfőképpen nosztalgiák, mint pl. a Legendary Pink Dots, vagy esetleg Tangerine Dream, de utána úgyis visszatérek. Mostanában ismét elővettem a régi nagy kedvencem, a Historic Editionös Alles ist Gut-ot, amit még most sem értek, miért tetszik annyira, de mégis.

Viszont amiért elmaradta  tavasz, ezért nem éreztem, hogy eljött volna az ideje a legnagyobb kedvenc Schulze számom rongyosra hallgatásának, így a Body Love 2-n szereplő Nowhere Now Here lehet, hogy egy teljes évig pihenni fog. Helyette megy Timewind, Moondawn, Blackdance, a Vie de Reve (beszarás az a szám), néha X, és megoldottam, hogy a mobil tudjon flac formátumot is lejátszani, így mehet a Dig It is, valamint Cyborg és a Trancefer, amit annyira sosem szerettem, de nagy melegben belvárosi háttérzenének jó.

Úgyhogy most ezek mennek.

The Legendary Pink Dots

Mostanában elég Schulze-mentes heteket élek, bár újabb zenét nem hallgatok, nincs aktuális kedvenc, a Tangerine Dream-et eléggé hamar meguntam, úgyhogy most régi kedvenceket veszek elő.

Egyik ilyen még a pszichedelikus korszakból (hehe) a The Legendary Pink Dots. A teljes életművet sosem hallgattam végig, csak a korai szakaszból és onnan is csak pár albumot ismerek, azokat, amiket még bohó ifjúkoromban sikerült megszereznem (még jóval az internet eljövetele előtt) és rongyosra hallgatnom.

Nos, így jópár év távlatából is még mindig ugyanannyira magával ragadó ez a zene, persze ebben nyilván az is közrejátszik, hogy elég sok kellemes emlék fűz hozzájuk.

Itt az egyik legjobb (a végén az induló az epic), a ProgArchives-on 5 csillagos Maria Dimension albumról a Pennies for Heaven.

Tangerine Dream és Pink Floyd kitekintés

Az utóbbi időben Schulze mellett ismét egyre több Floydot hallgatok, letöltöttem a teljes Dark Side albumot, valamint néhány korábbi koncertfelvételt (Meddled pl.), egész jók. De a legjobb, amit nemrég találtam a neten, valami kattant arc nyolc bites formában megírta a Dark Side-ot...vicces.



Tangerine Dreamtől már két album is van, ami tetszik: Stratosfear és Ricochet. Ezeket is sokat hallgatom.

Nameg Beatles-t. Ez utóbbi néha előjön nálam, akkor teljesen belemászik a fülembe és egy jó darabig ott is marad.

Amíg el nem jön az igazi tavasz, ezek lesznek a zenék. A meleg beköszöntével pedig a Mirage megy pihenni és felébred téli álmából a Body Love 2...