Picture Music

Egy eddig nem igazán kedvelt, inkább olyan semmilyen-semleges album lett az utóbbi hetek leggyakrabban hallgatott Schulze lemeze, ez pedig az 1975-ös Picture Music. Bár viszonylag jó kritikákat kapott Progarchives-ben, nekem sosem volt a kedvencem, mert ahogy írtam, olyan semmilyen volt.

Viszont amikor elkezdtem háttérzenének hallgatni, teljesen megszerettem. Talán pont azért, mert egyenletes, nincsenek extra nagy kiugrások benne, vagy halk részek, vagy olyan pillanatok, amikor agresszíven magára vonná a figyelmet. Egyenletes, de mégsem unalmas. Olyami, mintha egy patak csordogálna. Tudom, ez egy elcsépelt hasonlat, de akkor is, szépen, nyugisan zajlik a zene.

Úgyhogy az utóbbi hetekben szinte csak ezt hallgatom útközben.

Ízelítőnek egy részlet:

Big in Japan

Hihetetlen, hogy csak pár hete fedeztem fel Klaus Schulze tavalyi japán koncertfelvételét. Talán azért lehetett így, mert a Lisa Gerrardos korszak nekem annyira nem jött be és ezért nem fűztem sok reményt az újabb anyagokhoz, de ez, ez teljesen levett a lábamról.

Itt a kedvenc részem, ez valami zseniális: miközben szólnak a szekvencerek, Schulze feláll, bemutatja a "zenekart", majd kimegy (pisilni?), majd vigyorogva visszajön és közli a közönséggel, hogy "This is electronic music":

Napok óta ezt hallgatom és végre élőben is láthatom a Mestert, bár igaz, ami igaz, nem túl izgalmas látvány, ahogy tekergeti a potmétereket, de ő mindig is ilyen volt. Másfelől meg tényleg vicces látni, hogy amikor kimegy, akkor az operatőr tovább mutatja az üres helyét, ahogy gyakorlatilag a gépek zenélnek. A teljes elidegenedés mondhatnánk, miközben az egész annyira emberi.