Búcsú helyett folyamatosan Body Love 2.

Mivel itt az ősz, itt a rossz idő, gondoltam szépen elbúcsúzom télire a Body Love 2-n lévő zseniális Nowhere now here himnuszától, az igencsak jó Stardancer II-től és a pszichedelikus-meditatív Moogetique-től. Még egyszer utoljára meghallgatom, aztán letörlöm a lejátszóról és egész tavaszig pihenni fog, mint a Mirage tette tél óta.

Az egyszeri meghallgatásból az lett, hogy mostmár napok óta ismét folyamatosan ezt hallgatom, vagy vissza-vissza térek hozzá. Pedig néha már kezdem érezni, hogy a túl sokat hallgatott Schulze számok kezdenek veszíteni a varázsukból, ezért is próbálom óvni, hogy minél később, vagy egyáltalán ne történjen az, mint pl. a Pink Floyd Dark Side of the Moon-jával. Egyfajta zenei kiégés, amikor hiába hallgatom újra, már nem váltja ki ugyanazt az érzést, mint kezdetben.

Ahogyan a lángoló szerelem is átadja helyét idővel az érett szeretetnek, úgy a zenei rajongás is lecsendesedik. Tudom, hogy Schulzénál is el fog jönni ez az idő, és akkor majd el kell engedni és új irányokat nézni, de az, hogy a Nowhere now here-t még mindig nem unom meg és még mindig ugyanolyan erősen tud hatni rám, jelzi, hogy ez az idő még messze van.