Deschulzeizálódás

Az utóbbi hetekben a posztok gyakoriságának csökkenésével arányosan csökkent a zenehallgatás iránti kedvem. Persze még mindig Schulzét hallgatok, de inkább csak a külvilág zajainak elnyomására, annyira nem érdekel, mi szól. Vagyis pont annyira érdekel, hogy ne legyen klasszikus nagyon, amire figyelni kell. Pl. a Timewind-et ezért nem hallgatom. Ahhoz megfelelő hangulat kell. Esetleg Moondawn, illetve pár koncert felvétel az Ultimat Editionről, mostanában ezek mennek.

A Body Love-ot le is töröltem a lejátszóról. Mintahogyképpen a legtöbb Tangerine Dream cuccot is. Tegnap este kis kitekintésképp hallgattam a régi idők emlékére Steve Vai-t, Jeff Beck-et és persze Pink Floydot. Vai-t most ha lehet még giccsesebbnek tartom, dacára a technikai tudásának, Beck zenéje jó és elementáris, kár, hogy nem teljesen az én ízlésem, de sokkal hitelesebben tolja az energikus zenét, mint Vai bohóckodás. A Floyd meg ugye Floyd, az Echoes szólója a kétszázezredik meghallgatásra is lenyűgöz. Mondjuk mostanában nem is jutok tovább a Pompeii videón, szerintem a többi számot utoljára 3-4 éve hallgattam meg arról az albumról.

Tehát most ez az átmeneti időszak van, várom, hogy újra fellángoljon a Schulze láz. Szerintem amikor bejönnek az igaz fagyok és felkerül a Mirage a telefonomra, onnantól indul ismét az utazás...