Csak egy ódivatú Schulze szám...

Ismét kincsre leltem! Az Ultimate Edition 48-as CD-jén lévő "Just an old fashioned Schulze Song", 1 óra 13 perc hosszú koncertfelvétel 1975-ből. Napok óta ezt hallgatom utazás közben, nagyon szépen megvan benne mindaz, ami miatt Schulzét szeretem. 

Közben a Body Love 2 mellett a Moondawn-t is pihentetni fogom, kimerült a szám. Ahogy a klasszikus Schulzék veszítenek a varázsukból, úgy kezd megnőni az esélye annak, hogy más előadókra is kíváncsi leszek. Ezért van nálam talonban Tangerine Dreams, meg letöltöttem az ajánlott számokat a gépre, de először végighallgatom, amik a lejátszómon vannak (Phaedra, Zeit, Rihochet). Nagyon rövid és minimális TD hallgatás után egyelőre az kezd kibontakozni bennem, hogy a legjobb TD olyan, mint Schulze legjobb Edition-jei. Vagyis még nem találtam meg TD-ből azt, ami Schulzénál az Aranykor.

Napischulze

Most kicsit pihentetem a klasszikusokat és folytatom az Edition-ök megismerését.


Munkába/ból: Ultimate Edition 41, Darkest Steglitz, Berlin Schöneber, illetve Ultimate Edition 49: Cum cello spiritu, Cellingua, Cello cum laude.

Munkahelyen: Jubilee Edition 14: a két  Oberhausen tape és a Die Erde ist Rund.

Moondawn korszak

Még mindig nem cseréltem le a mobilon a Schulze kollekciókat, viszont a nagy Body Love 2 korszak lecsengett, néha Tangerine Dream-et hallgatok, vagy nem zenét, hanem szöveget figyelek, szóval Schulze kicsit hátrébb került. De amikor visszatérek hozzá, akkor az most mindig a Moondawn, a "leggyengébb klasszikus", már ha sorrendbe szeretném állítani a legnagyobb Schulze műveket. Érdekes módon - bár ezzel az albummal nyílt meg számomra a Schulze univerzum - sosem lelkesedem előre, ha eldöntöm, hogy ezt fogom hallgatni, sőt, mintha már unnám, de amikor elindul a Floating és bemelegszik, onnantól fogva nincs visszaút.

Hasonló a helyzet a Mindphaser-rel, aminek az elejét amúgy is minden nap hallom, mert erre kelek, de azért a vízcsobogásos résznél tovább sosem jutok, ki is nyírnának otthon, ha reggel egy teljes Schulzéra kellene ébrednie a családnak :-)

A munkahelyen a Jubilee-ket hallgatom, meg folyamatosan írom róla a review-t, majd egyszer meglesz belőle a poszt.

Moonlake - kísérletképpen

Valahogy sosem fogott meg az újkori Schulze, főleg nem a legutolsó albumai, bár az is igaz, hogy nem is hallgattam őket olyan figyelemmel, mint a korai műveket. Most teszek egy kísérletet, beraktam  a playlistbe a Moonlake-ot, és ha törik, ha szakad, de végighallgatom.

Update egy óra múlva...

Playmate in Paradise**
Idegesítő az ének alatta, amolyan semmilyen világzenei bruttyogás egész 14:11-ig, ott viszont beindul egy nagyon pszichedelikus rész, ami kifejezetten jó. A végére sajnos visszatér az ének és a semmilyenség.

Artemis in Jubileo**
Az a bajom ezzel a zenével, hogy unalmas. Ha nem tudnám, hogy Schulze, végig sem hallgatnám. Még háttérzenének sem.

Same Thoughts Lion***
Ez már karakteresebb, emlékeztet a Constellation Andromeda-ra.

Mephisto**
Nem rossz, de úgy érzem, ilyenből 12 egy tucat, semmi kimagasló vagy emlékezetes nincs benne.

Hát ezen is túl vagyok, most sem fogott meg. Vissza a klasszikusokhoz!

Schulze hajnalig

Tegnap este úgy alakult, hogy sokáig kell dolgoznom. Ennek átvészelésében sokat segített, hogy a szokásosnál magasabbra tekert hangerővel hallgattam kedvencem, és mivel az otthoni számítógép előtt tültem, rendelkezésemre állt az egész kollekció, többnyire flac-ban (mondjuk én sok különbséget nem hallok az mp3 és a flac között, de egyrészt nincs olyan hangrendszerem, másrészt nincs olyan hallásom, harmadrészt meg ki tudja, hogy nem-e mp3-ból csináltak flac-ot.).

Szóval szólt a Schulze, klasszikusok (Stardancer 2, Nowhere now here, a Timewind bónusztrackjai), a Historicból a kedvenceim (Alles ist Gut, Havlandet), meg már nem is emlékszem még mi. De az biztos, hogy jól tartotta bennem a lelket és a hangerőnek köszönhetően megvolt az ébrenléthez szükséges adrenalin-löket is.

Mit nem adnék, ha eredetiben hallhattam volna ezeket a számokat előadva....

Schulze + (Pink Floyd;Tangerine Dream)

Ha már az előző posztomban megemlítettem a Pink Floyd legendás Dark Side of the Moon-ját, le is töltöttem az mp3 lejátszómra, letesztelni, tényleg elmúlt-e a varázs. Igen és nem. Annyiból elmúlt, hogy nem volt kedvem végighallgatni az egészet, csak a csúcspontokra voltam kíváncsi, szóval pörgettem a számokat, így megmaradt a Breathe, a Time és a Money. A Time gitárszólójánál viszont pontosan ugyanúgy lett libabőrös a hátam, mint tíz évvel ezelőtt és a Money is igencsak előhozta a kellemes emlékeket. Ez jó, ennek örülök. Néha jó újra elővenni, még akkor is, ha utána gyorsan visszatérek Schulzéhoz.

A másik zenei kitekintés a Tangerine Dream. Két okból: mert jó zene és mert Schulze is itt kezdte. Korábban már próbáltam hallgatni, de akkor még annyira erős volt a Schulze-varázs, hogy félretettem, most jött el az ideje a nyitásnak. Így letöltöttem a korai évekből pár albumot, egyelőre csak a Ricochet-et hallgatom, mégpedig azért, mert egyik kedvenc ProgArchive-os Schulze kritikusomnak ez a választott nickneve. Nem rossz, erős atmoszférája van, de kicsit még mindig Schulzét keresem benne, mert ugye ezt a zenét tudatosan választottam, ezért azt várom, hogy minél jobban hasonlítson Schulzéra. A későbbi TD albumokról olyan lesújtó kritikákat írtak, hogy azokat valószínűleg kihagyom, de néhány korait még biztos kipróbálok. Természetesen azt is, amiben Schulze is játszott.

És mindezek mellett folyamatosan Body Love 2, Nowhere now here, Stardancer II, Moogetique (repeatra rakva, órákig)...

Búcsú helyett folyamatosan Body Love 2.

Mivel itt az ősz, itt a rossz idő, gondoltam szépen elbúcsúzom télire a Body Love 2-n lévő zseniális Nowhere now here himnuszától, az igencsak jó Stardancer II-től és a pszichedelikus-meditatív Moogetique-től. Még egyszer utoljára meghallgatom, aztán letörlöm a lejátszóról és egész tavaszig pihenni fog, mint a Mirage tette tél óta.

Az egyszeri meghallgatásból az lett, hogy mostmár napok óta ismét folyamatosan ezt hallgatom, vagy vissza-vissza térek hozzá. Pedig néha már kezdem érezni, hogy a túl sokat hallgatott Schulze számok kezdenek veszíteni a varázsukból, ezért is próbálom óvni, hogy minél később, vagy egyáltalán ne történjen az, mint pl. a Pink Floyd Dark Side of the Moon-jával. Egyfajta zenei kiégés, amikor hiába hallgatom újra, már nem váltja ki ugyanazt az érzést, mint kezdetben.

Ahogyan a lángoló szerelem is átadja helyét idővel az érett szeretetnek, úgy a zenei rajongás is lecsendesedik. Tudom, hogy Schulzénál is el fog jönni ez az idő, és akkor majd el kell engedni és új irányokat nézni, de az, hogy a Nowhere now here-t még mindig nem unom meg és még mindig ugyanolyan erősen tud hatni rám, jelzi, hogy ez az idő még messze van.